Egymás közelsége
( Bella szemszöge)
Edward leült a kanapéra, engem még mindig a karjaiban tartott, mint egy bébit. Vele érdekes módon tökéletes biztonságban éreztem magam.
Sajnálom Edward. – suttogtam.
Na, idefigyelj! Ne merd magadat hibáztatni!
De megölhetett volna téged!
De megmenekültünk, és ez a legfontosabb. Most pedig mesélj, ha akarsz.
Még én magam sem tudom, hogy mi volt ez az egész. Delinda sosem viselkedne így. Azt sem tudtam, hogy Alex meghalt, sőt! Azt sem tudom, hogy ki az a Tiffany.
Feltornásztam magam ülő helyzetbe, ő megölelt, én a vállába fúrtam az arcom és hangtalanul zokogtam. Amikor egy kicsit megnyugodtam felemeltem a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni.
Köszönöm, hogy megmentettél.
Amikor az ajkaira néztem, elfogott a vágy, hogy megcsókoljam. Egyre közelebb hajoltunk egymáshoz. Hűvös leheletét az ajkaimon éreztem, amik egyre jobban felforrósodtak. Amikor az ajkaink végre találkoztak hihetetlen érzések szabadultak fel bennem. Örültem, hogy Jasper nincs itt, mert akkor lebuktam volna. Megéreztem az ajakaimon a nyelvét, ami bebocsájtást kért a számba. Habozva szétnyíltak az ajkaim. Bent a számban a nyelveink vad ritmikus táncot jártak. Amikor elválltunk, zihálni kezdtünk, nem hittem volna, hogy ilyen vámpírokkal is előfordulhat. Én – már sokadszorra amióta itt vagyok- felpattantam és felfutottam a szobámba. Bella mit művelsz? Ezt nem lett volna szabad! Az énem egyik része dühöngött a csók miatt a másik pedig repetát kért. Haláltusa folyt a lelkemben. Az ominózus csókjelenet utáni napokban kerültem Edwardot. Tudom, hogy gyerekes megoldás, de jobb ötletem híján ezt kiviteleztem. Be is jött az a dolog péntekig, de pénteken kisütött a nap, ezért otthon kellett maradnunk. Miután Alice közölte a „rossz” hírt, eldöntöttem, hogy egész nap a szobámban fogok ücsörögni és a négy falat fogom bámulni. De közbejött a reggeli zongoraszó és a kíváncsiságom. kilopakodtam a lépcsőre és lenéztem, hogy mi is folyik a nappaliban. Ott Rosalie zongorázott és Emmett pedig őt figyelte; a nappaliban a bútorok a falnak voltak tolva, az így keletkezett üres helyen két pár táncolt. Én leültem a lépcsőre és onnan csodáltam őket. hallottam, hogy valaki mögém lép, Edward volt az.
Táncoljunk! – választ sem várva talpra állítót magával szemben.
Én nem tudok táncolni. – suttogtam elhaló hangon.
Nem baj, elég, ha én tudok.
Felemelt és a lábára állított, - mint egy öt évest- a vállaira tette a kezeimet, a sajátjaimat pedig a derekam köré fonta, így forogtunk. Óvatosan magához szorított, mintha attól félne, hogy kettétör. A mellkasába fúrtam a fejem éreztem, hogy az egész testem tűzforró a vágytól és nem csak az enyém, hanem Edwardé is. Be kellett vallanom magamnak, hogy pokolian jól éreztem magam Edwarddal. A dal véget ért, de Edward még mindig „fogva tartott”.
Edward, vége van a dalnak. – motyogtam a mellkasába.
Egyszer minden dal véget ér, de ettől még élvezhetjük a zenét. – suttogta csábítóan a fülembe.
Odaszorított a falhoz, de fájdalmat nem okozott. A szemeiben most felismertem a szerelmet, a gyengédséget és a vágyakozást. Pontosan ugyanazokat az érzelmeket, amiket én is éreztem a találkozásunk óta.
Bella, én, szeretlek téged. – alig hittem a fülemnek.
Edward, akár hiszed, akár nem én is szeretlek téged. – kimondtam! Végre hangosan is kimondtam, azt, ami már napok óta „nyomta” a lelkem, és Edward is szeret engem!
Olyan vadul csókolt meg, mintha egész életében erre az egy csókra várt volna. Valahogy bebotorkáltunk a szobámba, ott leültetett az ágyra. Testével lassan az ágyra döntött, én a dereka köré fontam a lábaimat, ezzel még közelebb húztam őt a felhevült testemhez. Ekkor hirtelen mindketten észbe kaptunk, én elengedtem Edward derekát, ő pedig legördült rólam, de még mindig mellettem feküdt.
Ez gyors. – mondtam zihálva.
Igen. Előtte talán el kéne mennünk a bálba. – döbbenten meredtem rá. - Kérlek.
Elkövettem azt a súlyos hibát, hogy belenéztem a szemeibe. Ha most még ember lennék, tuti elfelejtenék levegőt venni és elájulnék. Elbűvölt a szemeivel. Sután bólintottam, hogy beleegyezek, jutalmul egy ellenállhatatlan mosolyt kaptam.
De még ruhám sincs. – mondtam reménykedve. Ez volt az utolsó reménysugaram.
Alice robbant be a szobába és izgatottan visítozni kezdett:
Még előttünk van az egész délután és az este! Délután vásárolni megyünk! Vita nincs! Mindenki jön!
Még nekem is mennem kell? – kérdezte mellettem fájdalmasan az Adonisz.
Hát persze. Bella nélküled nem jönne le, te pedig Bella nélkül.
De hát a nap… - próbálkoztam én is. Nem szeretek vásárolni.
Délután már felhős lesz az ég. – jelentette ki vidáman és légiesen kiugrált a szobából.
Ugye nem kell jelmezbe öltözni? – kérdeztem rosszat sejtve.
Nem. Habár jó buli lenne, ha mi vámpírnak öltöznénk. – most Emmett jött be szintén kopogás nélkül.
Ma senki sem tud kopogni? – kérdezte a szemeit forgatva Edward.
„ Tudtommal semmit sem zavartam meg!” – üvöltötte gondolatban Em.
Ne üvölts! Rendes hangerőnél is eljut a tudatunkig. – Emmett hátat fordított nekünk és kisétált a szobából. Az ajtót becsapta maga mögött.
Hangosan felnevettünk. Az egész délelőttöt átbeszélgettük. Délután egy körül Alice feljött értünk és közölte, hogy indulnunk kell, így hát mit tehettünk volna? Lementünk a garázsba, ahol Emmett mindent tudó vigyorral fogadott minket.
Seattle-be megyünk. Carlisle, Esme, jó lenne, ha a többieknek is elmondanátok a dolgokat.
„ Vajon hogy reagálnak?” – aggodalmaskodott Esme.
„ Elképesztő! Ezek az érzelmek! Vajon kié? Hát persze! Edwardé és Belláé.”
Egészen eddig Jasper és Alice képességét „elnyomtam” magamban, de most viszont eluralkodott rajtam a kíváncsiság. Vajon milyen érzelmekről beszélt Jazz? Elhatároztam, hogy le fogom „tapogatni” Edward érzelmeit,de csak akkor, ha kettesben leszünk. Úgy könnyebb lesz.
„ Hé, Bella, tudom, hogy hallasz! Vicces lesz.” – hát persze! Alice már látta, hogy mi fog kisülni a tervemből.
Carlisle megköszörülte a torkát, ezzel elérte, hogy ráfigyeljünk.
Esme-vel szeretnénk pár hétre elutazni Londonba, kikapcsolódás gyanánt. Ma indulunk repülővel. Legkésőbb egy hónap múlva visszajövünk. Addig is meg szeretnénk titeket kérni, hogy ugyanúgy csináljatok mindent, mint eddig. Alice, minden rendben lesz?
Igen. Indulhatnánk már?
Persze. – mondtuk egyszerre.
Rosalie és Emmett, Rose tűzpiros autójával indultak el; Carlisle és Esme a Mercedesszel; Alice és Jasper Edward Volvo-jával; mi pedig az én kocsimmal akartunk útnak indulni. A többiek már elindultak, de mi még mindig a garázsban álltunk és civakodtunk.
Edward, ez az én kocsim, tehát én vezetek!
De te lassan vezetsz!
Te pedig túl gyorsan. Neked az lassú, hogy százhússzal megyek?!
Igen! Megkaphatnám végre a kulcsot?
Megcsörrent a zsebemben a telefonom. Szúrós szemekkel meredtem Edwardra, ezért nem néztem meg, hogy ki hív.
Ez nem lehet igaz! Ti még mindig a garázsban álltok! Mind a ketten iszonyú makacsok vagytok! Bella, add oda Edwardnak azt az átkozott kulcsot és gyertek már utánunk! – azzal letette.
Megkaphatom a kulcsot? – kérdezte újra mézédes hangon. Odadobtam neki és durcásan beültem az anyósülésre. Elterveztem, hogy egész úton nem fogok hozzászólni. Edward. Miután beült mellém indított és elkezdett száguldozni. Én figyelem elterelés gyanánt bekapcsoltam a rádiót. Kellemes zene szólt. Így mentünk egészen a Seattle-i repülőtérig. Ott könnyes – ha lett volna könnyünk- búcsút vettünk a szüleinktől. Esme mindannyiunk lelkére kötötte, hogy vigyázzunk magunkra és egymásra, valamint azt, hogy hívjuk fel őket. Miután felszálltak a Londonba tartó gépre, mi Alice vezetésével megrohamoztunk egy plázát.
Edward leült a kanapéra, engem még mindig a karjaiban tartott, mint egy bébit. Vele érdekes módon tökéletes biztonságban éreztem magam.
Sajnálom Edward. – suttogtam.
Na, idefigyelj! Ne merd magadat hibáztatni!
De megölhetett volna téged!
De megmenekültünk, és ez a legfontosabb. Most pedig mesélj, ha akarsz.
Még én magam sem tudom, hogy mi volt ez az egész. Delinda sosem viselkedne így. Azt sem tudtam, hogy Alex meghalt, sőt! Azt sem tudom, hogy ki az a Tiffany.
Feltornásztam magam ülő helyzetbe, ő megölelt, én a vállába fúrtam az arcom és hangtalanul zokogtam. Amikor egy kicsit megnyugodtam felemeltem a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni.
Köszönöm, hogy megmentettél.
Amikor az ajkaira néztem, elfogott a vágy, hogy megcsókoljam. Egyre közelebb hajoltunk egymáshoz. Hűvös leheletét az ajkaimon éreztem, amik egyre jobban felforrósodtak. Amikor az ajkaink végre találkoztak hihetetlen érzések szabadultak fel bennem. Örültem, hogy Jasper nincs itt, mert akkor lebuktam volna. Megéreztem az ajakaimon a nyelvét, ami bebocsájtást kért a számba. Habozva szétnyíltak az ajkaim. Bent a számban a nyelveink vad ritmikus táncot jártak. Amikor elválltunk, zihálni kezdtünk, nem hittem volna, hogy ilyen vámpírokkal is előfordulhat. Én – már sokadszorra amióta itt vagyok- felpattantam és felfutottam a szobámba. Bella mit művelsz? Ezt nem lett volna szabad! Az énem egyik része dühöngött a csók miatt a másik pedig repetát kért. Haláltusa folyt a lelkemben. Az ominózus csókjelenet utáni napokban kerültem Edwardot. Tudom, hogy gyerekes megoldás, de jobb ötletem híján ezt kiviteleztem. Be is jött az a dolog péntekig, de pénteken kisütött a nap, ezért otthon kellett maradnunk. Miután Alice közölte a „rossz” hírt, eldöntöttem, hogy egész nap a szobámban fogok ücsörögni és a négy falat fogom bámulni. De közbejött a reggeli zongoraszó és a kíváncsiságom. kilopakodtam a lépcsőre és lenéztem, hogy mi is folyik a nappaliban. Ott Rosalie zongorázott és Emmett pedig őt figyelte; a nappaliban a bútorok a falnak voltak tolva, az így keletkezett üres helyen két pár táncolt. Én leültem a lépcsőre és onnan csodáltam őket. hallottam, hogy valaki mögém lép, Edward volt az.
Táncoljunk! – választ sem várva talpra állítót magával szemben.
Én nem tudok táncolni. – suttogtam elhaló hangon.
Nem baj, elég, ha én tudok.
Felemelt és a lábára állított, - mint egy öt évest- a vállaira tette a kezeimet, a sajátjaimat pedig a derekam köré fonta, így forogtunk. Óvatosan magához szorított, mintha attól félne, hogy kettétör. A mellkasába fúrtam a fejem éreztem, hogy az egész testem tűzforró a vágytól és nem csak az enyém, hanem Edwardé is. Be kellett vallanom magamnak, hogy pokolian jól éreztem magam Edwarddal. A dal véget ért, de Edward még mindig „fogva tartott”.
Edward, vége van a dalnak. – motyogtam a mellkasába.
Egyszer minden dal véget ér, de ettől még élvezhetjük a zenét. – suttogta csábítóan a fülembe.
Odaszorított a falhoz, de fájdalmat nem okozott. A szemeiben most felismertem a szerelmet, a gyengédséget és a vágyakozást. Pontosan ugyanazokat az érzelmeket, amiket én is éreztem a találkozásunk óta.
Bella, én, szeretlek téged. – alig hittem a fülemnek.
Edward, akár hiszed, akár nem én is szeretlek téged. – kimondtam! Végre hangosan is kimondtam, azt, ami már napok óta „nyomta” a lelkem, és Edward is szeret engem!
Olyan vadul csókolt meg, mintha egész életében erre az egy csókra várt volna. Valahogy bebotorkáltunk a szobámba, ott leültetett az ágyra. Testével lassan az ágyra döntött, én a dereka köré fontam a lábaimat, ezzel még közelebb húztam őt a felhevült testemhez. Ekkor hirtelen mindketten észbe kaptunk, én elengedtem Edward derekát, ő pedig legördült rólam, de még mindig mellettem feküdt.
Ez gyors. – mondtam zihálva.
Igen. Előtte talán el kéne mennünk a bálba. – döbbenten meredtem rá. - Kérlek.
Elkövettem azt a súlyos hibát, hogy belenéztem a szemeibe. Ha most még ember lennék, tuti elfelejtenék levegőt venni és elájulnék. Elbűvölt a szemeivel. Sután bólintottam, hogy beleegyezek, jutalmul egy ellenállhatatlan mosolyt kaptam.
De még ruhám sincs. – mondtam reménykedve. Ez volt az utolsó reménysugaram.
Alice robbant be a szobába és izgatottan visítozni kezdett:
Még előttünk van az egész délután és az este! Délután vásárolni megyünk! Vita nincs! Mindenki jön!
Még nekem is mennem kell? – kérdezte mellettem fájdalmasan az Adonisz.
Hát persze. Bella nélküled nem jönne le, te pedig Bella nélkül.
De hát a nap… - próbálkoztam én is. Nem szeretek vásárolni.
Délután már felhős lesz az ég. – jelentette ki vidáman és légiesen kiugrált a szobából.
Ugye nem kell jelmezbe öltözni? – kérdeztem rosszat sejtve.
Nem. Habár jó buli lenne, ha mi vámpírnak öltöznénk. – most Emmett jött be szintén kopogás nélkül.
Ma senki sem tud kopogni? – kérdezte a szemeit forgatva Edward.
„ Tudtommal semmit sem zavartam meg!” – üvöltötte gondolatban Em.
Ne üvölts! Rendes hangerőnél is eljut a tudatunkig. – Emmett hátat fordított nekünk és kisétált a szobából. Az ajtót becsapta maga mögött.
Hangosan felnevettünk. Az egész délelőttöt átbeszélgettük. Délután egy körül Alice feljött értünk és közölte, hogy indulnunk kell, így hát mit tehettünk volna? Lementünk a garázsba, ahol Emmett mindent tudó vigyorral fogadott minket.
Seattle-be megyünk. Carlisle, Esme, jó lenne, ha a többieknek is elmondanátok a dolgokat.
„ Vajon hogy reagálnak?” – aggodalmaskodott Esme.
„ Elképesztő! Ezek az érzelmek! Vajon kié? Hát persze! Edwardé és Belláé.”
Egészen eddig Jasper és Alice képességét „elnyomtam” magamban, de most viszont eluralkodott rajtam a kíváncsiság. Vajon milyen érzelmekről beszélt Jazz? Elhatároztam, hogy le fogom „tapogatni” Edward érzelmeit,de csak akkor, ha kettesben leszünk. Úgy könnyebb lesz.
„ Hé, Bella, tudom, hogy hallasz! Vicces lesz.” – hát persze! Alice már látta, hogy mi fog kisülni a tervemből.
Carlisle megköszörülte a torkát, ezzel elérte, hogy ráfigyeljünk.
Esme-vel szeretnénk pár hétre elutazni Londonba, kikapcsolódás gyanánt. Ma indulunk repülővel. Legkésőbb egy hónap múlva visszajövünk. Addig is meg szeretnénk titeket kérni, hogy ugyanúgy csináljatok mindent, mint eddig. Alice, minden rendben lesz?
Igen. Indulhatnánk már?
Persze. – mondtuk egyszerre.
Rosalie és Emmett, Rose tűzpiros autójával indultak el; Carlisle és Esme a Mercedesszel; Alice és Jasper Edward Volvo-jával; mi pedig az én kocsimmal akartunk útnak indulni. A többiek már elindultak, de mi még mindig a garázsban álltunk és civakodtunk.
Edward, ez az én kocsim, tehát én vezetek!
De te lassan vezetsz!
Te pedig túl gyorsan. Neked az lassú, hogy százhússzal megyek?!
Igen! Megkaphatnám végre a kulcsot?
Megcsörrent a zsebemben a telefonom. Szúrós szemekkel meredtem Edwardra, ezért nem néztem meg, hogy ki hív.
Ez nem lehet igaz! Ti még mindig a garázsban álltok! Mind a ketten iszonyú makacsok vagytok! Bella, add oda Edwardnak azt az átkozott kulcsot és gyertek már utánunk! – azzal letette.
Megkaphatom a kulcsot? – kérdezte újra mézédes hangon. Odadobtam neki és durcásan beültem az anyósülésre. Elterveztem, hogy egész úton nem fogok hozzászólni. Edward. Miután beült mellém indított és elkezdett száguldozni. Én figyelem elterelés gyanánt bekapcsoltam a rádiót. Kellemes zene szólt. Így mentünk egészen a Seattle-i repülőtérig. Ott könnyes – ha lett volna könnyünk- búcsút vettünk a szüleinktől. Esme mindannyiunk lelkére kötötte, hogy vigyázzunk magunkra és egymásra, valamint azt, hogy hívjuk fel őket. Miután felszálltak a Londonba tartó gépre, mi Alice vezetésével megrohamoztunk egy plázát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése